Elnézést a nyers címért, nem szeretnék senkit megbántani vagy a hitébe gázolni, semmi ilyesmiről nincs szó. Csak a mai nap után felötlött bennem ez a kérdés. Általánosságban az emberek ahhoz kötik a velük történt pozitív eseményeket, hogy megtértek, Isten segített nekik, lett hitük.

Szeretnék elmesélni valamit. A kislányom két éves. Még sosem bántottam, nem is áll szándékomban, de mégis.... Ma nagyon kihúzta a gyufát, pedig egy tündéri gyerek, még éjszakázni sem kellett vele soha. Mégis ma annyira felhúzott, hogy rákiabáltam. Nem emeltem még fel vele szemben így a hangom, hogy kiabáljak és nem is számított rá. Meghökkent, állt velem szemben egy kicsit, aztán elkezdett sírni. Annyira belém mart a bűntudat, hogy egyből odamentem, mert láttam, hogy nem hisztizik, komolyan sír. Leguggoltam és megöleltem, de én is elkezdtem sírni és bocsánatot kértem tőle. Ő abban a pillanatban abbahagyta a sírást és rámnézett. Elkezdte törölgetni a könnyeimet és még ő vígasztalt, simogatva az arcomat azzal, hogy semmi gond, anya.

Ő nem hisz Istenben, nincs szüksége Jézus tanítására, nincs szüksége Bibliára sem. Mégis képes feltétel nélküli szeretetre, amivel az azonnali megbocsátás is jár. Mi is voltunk ilyenek, csak valahol út közben muszáj volt alkalmazkodni a világhoz és megtanulni, hogyan kell megvédeni magunkat. És mégis.... felötlött bennem a kérdés, hogy hogyan lehet az, hogy egy gyerek, aki semmi ilyenről nem tud, képes ilyen szintű szeretetre, pedig megtapasztalta ő is, hogy nem minden cukor (a saját korának megfelelően, neveletlen, rugdosódó fiú játszótárson keresztül); aki pedig olvassa a Bibliát, azt mondja, hogy csak ő látja jól, ez az igazság, képes másokat a földbe döngölni az isteni-szeretet jegyében.

Felötlött bennem a kérdés: tényleg szükségünk van erre?