Most, lassan 2 éve, hogy kikeveredtem ebből a "vallásból" és lassan itt volt az ideje, hogy összegezzem, eddig mire jutottam. Sok olyan dolog van, amit le fogok írni, és eléggé személyesek, semmi közük nem lesz az eredeti témákhoz, szóval itt még visszafordulhattok :) 

#Miért nem voltam itt eddig? Azon kívül, hogy a programok sűrűsödnek az életemben - szerencsére - valahogy a vallási része teljesen kikerült. Azt mondhatom, hogy sikerült teljesen túllépnem mindenen, ami eddig történt. De talán az, amit átéltem segíthet valakinek, aki hasonló helyzetben van, mint amiben én voltam. 

Előtörténet

Kezdhetném akár ott, hogy nem egészen pontosan fogalmaztam arra a kérdésre adott válaszomban, hogy mióta vagyok ebben a vallásban. Sosem voltam megkeresztelve, de mikor a blogokra találtam, már fél éve kereszteletlen hírnök voltam. Viszont egyáltalán nem aktív, ami valamennyire segített a terheket ledobni. Először akkor találkoztam ezzel a vallással, mikor anyu nagyon kiborult, még kicsi voltam. Azt mondta, hogy soha ne legyen semmi közöm ehhez, mert ezek az emberek szörnyűek. El sem tudtam képzelni, hogy miért mondhatja ezeket az én mindig kedves anyukám, de mikor nagyobb lettem, megtudtam, hogy az unokanővére belekerült ebbe a vallásba és született egy kisbabájuk a házasságában. A baba besárgult és már mindent megtettek a kórházban, tényleg rengeteg ideig próbálkoztak, de nem tudtak segíteni rajta sehogy, a sárgaság nem múlt el. Egyetlen megoldást találtak, a vérátömlesztést, amit a vallásra hivatkozva a szülők nem engedtek. A baba meghalt a kórházban. Úgy tudom, hogy ezek után az unokanővére és a férje elhagyta ezt a vallást, de ez már nem hozta vissza az elvesztett kicsijüket. Ebből tanulnom kellett volna, de érzelmileg nem igazán hagyott bennem nyomot, mert én elég kicsi voltam ahhoz, hogy ne emlékezzek anyu rokonára, és szerintem fel sem fogtam, hogy mi történt. Ráadásul utána már nem is láttam őket, mert anyu hallani sem akart róluk soha többé.

Aztán betoppant az életembe a férjem. Tudta, hogy mennyire hiszek és ő is hitt Istenben, de tanúként nevelkedett, az egész családjában rengeteg volt a vén, sőt, mind a két nagyapja is az volt, az egyik tiszteletbeli vénként halt meg. Mégis, rengeteg kétség gyötörte és szabadulni akart ettől az egésztől, de amíg otthon lakott, a szülei hatalmas nyomást helyeztek rá. Én valamiért nyitottan álltam az egészhez, engem érdekelt minden, amit ő tud vagy tudni vélt és én még nem tudtam. Sosem terveztem, hogy belépek ebbe a vallásba és ő pedig megígérte, hogy megvéd ettől az egésztől. Viszont a szülőknek be kellett mutatnia, hiszen én lettem a menyasszonya.

Első személyes élmények

Az első törés bennem a bemutatásnál történt. Az anyukája azt vágta a fejemhez, hogy én leszek majd az, aki megöli a fiát. 20 évesen még elég naivan néztem a világra és egyszerűen megrémített, hogy akár lehet valami igaz a szavaiban, mivel úgy tettek, mintha ismernék a Biblia minden szavát, azé a könyvét, amiben én is hittem. Egyfolytában csak az járt a fejemben, hogy nem akarom, hogy a férjemnek bármi baja is essen miattam. Viszolyogtam ettől a vallástól, szörnyen erőszakosnak éreztem, de annyira elhatalmasodott rajtam a félelem, hogy minél jobban érdeklődni kezdtem, hátha megismerek valamit a könyvből, ami majd megcáfolja anyósomat és megnyugtat engem. De a nagy áttörés nem jött el, és én nem tudtam megnyugodni. Adtam időt magamnak, hiszen ilyen kegyetlen istenkép nem volt szerves része az életemnek, sőt, minden, amit Istenről gondoltam szöges ellentétben állt azzal, amit anyósoméktól hallottam. Pont, mikor sikerült volna megnyugodnom, megtudtam, hogy miattam a férjemet ki fogják zárni a vallásából, ami neki annyit jelentett, hogy el fogja veszíteni az egész családját. Pánikba estem, nem akartam, hogy majd mikor öregek leszünk, az jusson eszébe, ha visszagondol az életére, hogy én tettem tönkre a családját. Kerestem a módját, hogyan hozhatnám ezt helyre, mit tehetnék a családjáért, de a szemükben egy világi liba voltam. Nem érdekelte őket, hogy a párom volt az első barátom 19 évesen (sportoló voltam, nem sok időm volt a fiúkra), én a szemükben egy tisztességtelen kis senki voltam. De mégis, ők azok, akik felnevelték azt a csodás embert, akihez hozzá akartam menni. Kihúztam a páromból, hogy mit kellene tennem, hogy kicsit megenyhüljenek a családtagjai, mint kiderült, hogy ha érdeklődnék, akkor sokkal jobb lenne a helyzet. Azt le kell szögezni, hogy ő nem akarta, hogy ebbe belemenjek, de szegény nagyon sokat szenvedett, nem volt jó sehogy sem. Megbeszéltük, hogy összeházasodunk és hozzájuk költözünk. Mondanom sem kell, életünk legrosszabb döntése volt, de így legalább egy kicsi időt nyertünk, hogy megbékéljenek.

Életem legnyomorultabb 2,5 éve

Át kellett tanulni a Mit tanít valójában a Biblia? című könyvet. Sok dologban egyet értettem, de sokban nem. Első látásra nagyon olyan érzésem volt, mintha a könyv írója le akarta volna nyomni a torkomon a véleményét. Mintha ő akarta volna irányítani a gondolataimat. Egyáltalán nem tetszett, főleg az a rész, mikor az egyenlőség két fél között megszűnik és a férj a minden, a nő neve pedig csend. Lehet ezt sokféle körítéssel tálalni és sok oldalról körbemagyarázni, de attól nem lesz szebb, ez így van leírva. A kiválasztottságérzet, a "csak mi vagyunk a legjobbak, mindenki más egy nagy nulla, azok fűvel-fával lefekszenek; csak mi vagyunk az igaz vallás és ezért más vallásokban megtaláljuk a szálkát, hogy önigazolást nyerjünk; a nincs jogunk ítélkezni az élet felett, így nincs vér (amivel ugye már alá is írták a halálos ítéletet)", ezek mind olyan dolgok voltak, amiknél az igazságérzetem kiáltott legbelül, hogy ez így nem helyes. Legszívesebb sírtam volna, de attól a helyzet nem oldódott volna meg. Így nem sírtam sokáig, hanem ezt a hangot mélyen magamba temettem, amíg végül többé már nem kiáltott... Teltek a napok, és én egyre megalázottabban éreztem magam. Közben mindenki felé mutattam, hogy boldog vagyok, de rengeteget veszekedtünk a férjemmel, pedig szerettük egymást de nem építhettünk ki egy jó kommunikációs csatornát, mert minden döntésünket figyelték és kommentelték, hiszen én nem lehettem vele egyenrangú. Sok dolgot először el sem hitt a férjem, miket mond nekem az anyukája és miket művel, rettentő érzés volt neki két tűz között és sok dologban én is hibáztam mert nem mondtam el időben, hiszen ki akarná a kedvese előtt besározni az anyukáját? Végül már odáig jutottunk, hogy terhesen ordibáltak velem a szülei, én pedig begörcsöltem és kórházba kerültem, mert idő előtt beindult miattuk a szülés. Rettegtem, hogy mi lesz a babánkkal, a házasságunkkal, a közös életünkkel amit még el sem tudtunk kezdeni, de lassan véget is ér majd, mert ezt nem bírom tovább. Egyikünk sem bírta. Akkor már rendszeres volt a veszekedés a családja és közöttünk, kereste a módot a férjem is, hogyan mehetnénk el onnan minél hamarabb. Az volt az a pont, ahol már sírtam éjszakákon keresztül, hogy legyen végre vége ennek az egésznek. Nem akartam már élni sem, de ott volt a pocakomban a babám, akit nekem kellett megvédenem.

A szülés után sem javult a helyzet, pedig azt hittem, hogy fog. Pár hét után már vinni kellett gyülekezetbe a kislányunk, pedig jobb lett volna, ha otthon lehetünk még, meghitten, hármacskán. Az összes szabadidőnk arra ment rá, hogy tanulmányozzuk az őrtornyot, mert milyen dolog már az, hogy ott vagyunk, de nem szólunk hozzá? Ha maradt valamennyi időnk, azt szolgálattal kellett tölteni, hiszen az, hogy kisbabád van nem kifogás arra, hogy miért nem tudtál órajelentést leadni. Egyre kevesebbet akartunk menni, mindig találtunk valami kifogást, hogy most miért nem jó, de mindig hallottuk, ahogy a konyhában rólunk beszélnek ilyenkor. Nagyon megalázó volt, de már kezdtük megszokni. Hiába álltunk ki magunkért, vagy a férjem értünk, sosem változott semmi, csak pár nap erejéig. Egyre többször éreztem azt, hogy hülyének néznek, mert mi az, hogy van érettségim, nyelvvizsgám, minek akarnék én még tanulni, tiszta hülye vagyok, hogy nem megyek közmunkásnak vagy gyárba 3 műszakba dolgozni. Minden egyes eredményemet, amiért megküzdöttem és 100%-os volt, lesajnálták velem együtt. Most is ezt gondolják. Emlékünnep alkalmával a babánk nagyon lázas volt és szóltam, hogy mi biztos nem megyünk. Erre az volt a válasz, hogyan is gondolom ezt, nekünk csak ez az egy ünnepünk van. Szégyenkezve és dühösen mentem be a szobába sírva a kislányomhoz, aki szintén sírt a láztól. Együtt sírtunk, mert nem sok mindent tehettünk volna még. A házasságunk ott tartott, hogy ha nem tudunk elköltözni, akkor én nem leszek ezt képes tovább csinálni, nem bírom már tovább és hazamegyek a babával anyuékhoz még akkor is, ha nincs elég hely. A férjem mindenhova jelentkezett, de nem kapott új, jobban fizető állást, amivel külön mehettünk volna, és már nem is nevettünk együtt, nem töltöttünk együtt időt, nem tudtunk rendesen beszélgetni sem. Semmi közünk nem volt ahhoz az énünkhöz, amibe a másik beleszeretett.

Ekkor jött az áttörés, mert 2,5 év után kapott egy állásajánlatot vezető pozícióban, 300 km-re attól a helytől, ami az otthonunk kellett volna legyen, de a rémálmunk volt. Boldogan vetettük bele magunkat és először tapasztaltuk meg, milyen is a nyugalom. Élt még bennünk a meg fogunk halni mondat, így elmentünk itt is a helyi gyülekezetbe, de mivel itt azt csinálhattam, amit akartam, megtaláltam a neten az ex-tanú oldalakat. Először úgy éreztem, hogy meg kell védenem azt, amire tanítottak és amiben eddig hittem (még saját magam is elhittem, hogy hiszek ebben az egészben). Viszont ahogy egyre több dolog után utána néztem, egyre nagyobb kövek estek le a szívemről. Több év után végre újra megszólalt az a kis hangocska bennem, hogy ez így nem helyes. Megálltam egy pillanatra és próbáltam a halál miatti félelmemen felülkerekedni és higgadtan gondolkodni. A kislányomra néztem és azon gondolkodtam, hogy ez az az élet, amit neki szánok? Ilyennek akarom majd látni, ha felnő? Meg akarom majd fosztani az álmaitól azért, hogy tökéletes tanú legyen, aki minden szabadidejét a vallására fordítja? És közben mi van, ha lerombolom azt, aki lehetne? Mi eldobtunk mindent a családi béke érdekében: a barátainkat, a kapcsolatainkat, az álmainkat, a belső hitünket, mindezt egy vallásért. Megrémített a gondolat, hogy mire lennék képes, ha ebben a vallásban maradok tovább. Ezt a félelmet még ma is érzem a gyomromban. Vajon mit tettem volna, ha a kislányunknak vérre van szüksége? Olyan lettem volna, mint anyu unokanővére és hagytam volna meghalni, vagy a szeretetem felülkerekedett volna és megmentem az életét? Az első gondolatra görcsbe rándul a gyomrom, ez talán soha nem is fog elmúlni.

Elkezdtük építeni a saját életünk és rájöttünk közben, hogy soha nem is veszekedtünk semmin, csak a család miatt. Elkezdett újra elvinni randizni, elkezdtünk mosolyogni, együtt szórakozni, újra kiépíteni azt a valamit, ami már nem volt meg. Vagyis ott volt bennünk mélyen és tudtuk is, most pedig végre lehetőségünk adódott mindent helyreállítani. Van szabadidőnk, amit együtt tölthetünk, van szabadidőnk, amit a kicsivel tölthetünk és újra lettek álmaink, amit kergethetünk. A kedvesem nagyon ügyesen dolgozik, elismerik a munkahelyén és azóta még magasabb pozícióba rakták. Én újra elkezdtem sportolni (előtte sportoló voltam de a terhesség alatt elhíztam, hiszen "milyen szörnyű dolog, ha nem eszek kettő helyett - idézet") és nagy álmom vált valóra, mikor felvettek az ELTE-re, hogy folytathassam  tanulmányaimat. A kislányunk angol szakos oviba jár, gyönyörű és okos, alig bírok betelni vele. Anyósomékkal a kapcsolatot megszépítette a távolság. Teljesen máshogy állnak hozzánk és egyre több szervezeti szabályt szegnek meg. Talán bűntudatuk van, talán rájöttek valamire, nem tudom. Szeretném azt remélni, hogy Bogyókánk nem emlékszik semmire, ami kicsi korában történt de azt látom, hogy nem maradt nyomtalan az az időszak, mert az anyósomat nem szereti annyira, mint az anyukámat, pedig mind a ketten ugyanannyira szeretik őt - ezt őszintén mondhatom.

---------------------------------------------- 

Így visszatekintve mindketten mindent máshogy csinálnánk, de akkor sok dolgot nem tanultunk volna meg és nem adhatnánk át a kislányunknak. A férjem két tűz között ingázott végig és az egész addigi életét kellett eldobnia, ami iszonyúan embert próbáló. Igyekeztem őt kihagyni ebből a bejegyzésből, hiszen nem igazán szeret erre visszaemlékezni, de nem tudtam mindenhol ügyesen megoldani ezt. Én is eldobtam mindent, hogy lehessen a kicsinknek nagymamája és az apukája ne veszítse el a családját, de máshogy sült el a dolog. Viszont azt még ezek után is elmondhatjuk, hogy mindig igyekeztünk a helyzethez viszonyítva a  legjobb döntéseket meghozni. Rossz belegondolni, hogy a vallás, amit én komolyan szektának nevezek, mikre kényszeríti az embereket, családokat és mit hoz ki a szülőkből a gyermekük "védelmében".

A történetem nem érzelmi ráhatásnak vagy valami ilyesminek szánom, csupán őszintén le szerettem volna írni, hogy milyen is egy tanú élete még akkor is, ha azt hiszi, hogy boldog. Hiszen az elején mi is azt hittük, hogy boldogok vagyunk. Már tudom, hogy ha valamit nem gondolok helyesnek, nem fogom azt mondani, hogy biztos neked van igazad. Megtanultam kiállni önmagamért és azt mondani, hogy nem, ez nem lehet helyes, ha másoknak fájdalmat okoz. Egy idő után minden átértékelődik, nekünk sem volt már egyáltalán fontos a család meg a béke meg semmi. Csak nyugalmat akartunk. Egyetlen életünk van, ez az egy esélyünk van, hogy boldogok legyünk itt és most, nem a halál után, amiről gondolunk valamit aztán vagy úgy van, vagy nem.

A történetemből két tanulságot vonnék le így magamban: az egyik, hogy sohasem szabad becsapnunk önmagunkat. A második pedig, hogy ha mindig mások érdekeit nézzük, végül elveszítünk mindent, ami nekünk fontos. Néha fel kell állítani egy fontossági sorrendet, és nem lehetsz mindig te az utolsó helyen a saját életedben.  Én ezeket a nehezebb úton tanultam meg, életem végéig viselni fogom a tettem következményét. Remélem te nem esel ebbe a hibába.