Nagyon sok keresztény vallási irányzatban megtaláljuk az elbeszélést, miszerint Matuzsálem több, mint 900 évet élt.

Metusélah napjai összesen kilencszázhatvankilenc évet tettek ki, majd meghalt.

Gen 5:27

Ám ez nem számít rekordidőnek, ha a történelmet nézzük egészében. A fent maradt írásos emlékek alapján az első tíz babilóniai királynak nagyon hosszú uralkodási időt tulajdonítottak (6-20-szor 3600 évet). Mind a 3600 de még a 969 év is felfoghatatlan egy ma élő embernek, ám mégis vannak olyan felekezetek, mint például Jehova Tanúi, akik ragaszkodnak ennek a kornak a szó szerinti vételéhez. Egy cikkben így igyekeznek alátámasztani állításukat:

Egyesek azt állítják, hogy akkoriban az emberek máshogy számolták az időt, és hogy amit egy évnek neveztek, az tulajdonképpen csak egy hónap volt. Ám ha megvizsgáljuk a Mózes első könyvének beszámolóját, semmi kétségünk sem marad afelől, hogy az idő fogalma akkor is ugyanazt jelentette, mint ma. Nézzünk meg két példát. Az Özönvízről szóló beszámolóban azt olvassuk, hogy a Vízözön „Noé életének hatszázadik évében, a második hónapban, e hónap tizenhetedik napján” kezdődött. Majd úgy folytatódik, hogy 150 napig borította víz a földet, és hogy „a hetedik hónapban, a hónap tizenhetedik napján a bárka megfeneklett az Ararát hegységben” (1Mózes 7:11, 24; 8:4). Vagyis a második hónap 17. napjától a hetedik hónap 17. napjáig eltelt öt hónapot 150 napnak vették. Ebből világosan látszik, hogy az a feltevés nem állja meg a helyét, hogy egy év csak egy hónap volt.

Hogy miért is nem állja meg a helyét az elsőre néhányónknak logikusnak tűnő magyarázat, arra az akkor élő népektől maradt emlékek adják meg a magyarázatot.

A régen élt népeket általában természeti népeknek nevezzük. Őket is érdekelte a körülöttük lévő környezet, a csillagok, a folyók áradása és a nappalok hossza. Ezek alapos megfigyelése után alakították ki a fogalmaikat. Az „idő” ezen az ősi, kezdeti fokon az emberek tudatában még nem folyamat, még nem tartam, hanem két szembetűnő változás mint időpont közötti távolság. Nem „napokat” számlálnak, hanem reggeleket vagy estéket, nem éveket, hanem tavaszokat, nyarakat vagy teleket. Nem is az idő múlása mint természeti jelenség érdekli a természeti népeket, hanem annak a tevékenységre való hatása: tehát az időnek csupán az emberi tevékenységgel eltöltött szakaszait vették számba. Csak kevés nyelv tud körülírás nélkül különbséget tenni a napkeltétől napnyugtáig terjedő, „nappal” és a napkeltétől a következő hajnalig tartó „nap” között. A természeti népeknél gyakori, hogy az év fogalmán csupán a termelésre alkalmas időszakot értik, ahogy a nap fogalmán csak azt az időszakot, amikor szintén sütött a nap, így téve termmelésre alkalmassá azt a néhány órát. Példának vehetjük az Amur vidéki népeket, akiknél egy "év" legjobb esetben is csak 10 hónapig tartott. Ezek a népek nem pontosan az időtartamokat nézték, hanem a számolásukat mindig egy-egy ismétlődő, az életükhöz elengedhetetlen történéshez kötötték: áradásokhoz, dagályokhoz, apályokhoz. Így míg számunkra egy év 12 hónapos, egyes népeknél ez csupán 4-5 hónapot tett ki. Arról nem is beszélve, hogy ha nem pontosan érkezett az áradás, vagy kevesebb ideig tartott, akkor ahhoz igazították a számításukat. Így akár a mai értelemben vett egy évünk alatt ezeknél a népeknél akár 3 is eltelhetett.

A napok és hónapok fogalma sem volt egyenlő a természeti népeknél. Megszokott volt, hogy a vetés, termelés, aratás szerint osztották fel az "évet". A jávai lakóknak naptára például úgy nézett ki, hogy a leghosszabb időszakuk az évben 43 napos volt, a legrövidebb pedig 23. Ennek alapján az az elmélet is felmerült, miszerint 1 holdhónapot vettek egyes civilizációk egy évnek. Ezt az Őrtorony cikke el is veti, érvelésük szerint akkor 10 évesen született volna gyermeke Matuzsálemnek elsőként. Ez így elsőre tényleg korai lenne, ha nem ismernénk egyes elmaradott helyeket pl. Indiában, ahol 10 éves korban adják egymáshoz a gyermekeket. 

A zsidók ilyen korai idejéből nem maradt fent olyan írásos emlék, amiből következtetni tudnánk, ők pontosan milyen metodika alapján számolták az időt, de egy későbbi esemény alapján következtetni lehet, hogy a környező népektől vették át vagy vallási tevékenységhez (imádat), vagy természeti jelenséghez kötődő időszámítást. Hiszen a jelentős zsidó (héber) naptárat is a környező népektől vették át i.e. 300 körül, mikor már fejlődtek a civilizációk és a természeti jelenségek helyett már régen a csillagokat és a holdat figyelték meg, és ahhoz alakították a számításukat, ami már sokkal pontosabb volt.    

Másik kijelentés, ami még aggaszthatja a tanúkat, hogy a vízözön előtt 700-900 év volt az átlag életkor, míg azután 200-400 év, amit egybe kötnek a Biblia azon kijelntésével, miszerint a vízözön után Isten megrövidítette az emberek napjait. Érdekes egybeesés, hogy Mezopotámiában ekkor jelent meg az első csillagászaton alapuló naptár, ami a héber naptár elődje is volt. Ebben a naptárban már a csillagok állásához viszonyítva számolták az időt, tehát egy év majdnem annyit jelentett, mint ma. Érdekes párhuzam ez, amire szerettem volna felhívni a figyelmet. 

Összegzésként szeretném leírni, hogy írásomat elgondolkodtatónak szántam, nem szerettem volna senkinek kellemetlenséget okozni, viszont fontosnak tartom, hogy a teljes kép érdekében minden tényezőt lássunk. Érdekesség, hogy mikor Matuzsálem 900 évet élt, az emberek nem pontosan számították az időt, egy év alatt akár hármat is megélhettek. Az emberek életkorának csökkenésével párhuzamosan megjelent a csillagászati megfigyeléseken alapuló naptár, amely már a mai időszámításunkhoz nagyon közel állt, sokkal pontosabb volt, egy év szinte közel egy évet jelentett. 

Remélem érdekesnek találtad a cikket, ha van véleményed, szívesen várom kommentben :)

-----------------------------------------------------------------------------

Hahn István: Naptári rendszerek 

Watchtower 2010 12/1 13. oldal

Katólikus Lexikon

Schramm Judit: A zsidó naptár

Jakubinyi György Miklós: Az ember életkora

-----------------------------------------------------------------------------

Most, lassan 2 éve, hogy kikeveredtem ebből a "vallásból" és lassan itt volt az ideje, hogy összegezzem, eddig mire jutottam. Sok olyan dolog van, amit le fogok írni, és eléggé személyesek, semmi közük nem lesz az eredeti témákhoz, szóval itt még visszafordulhattok :) 

#Miért nem voltam itt eddig? Azon kívül, hogy a programok sűrűsödnek az életemben - szerencsére - valahogy a vallási része teljesen kikerült. Azt mondhatom, hogy sikerült teljesen túllépnem mindenen, ami eddig történt. De talán az, amit átéltem segíthet valakinek, aki hasonló helyzetben van, mint amiben én voltam. 

Előtörténet

Kezdhetném akár ott, hogy nem egészen pontosan fogalmaztam arra a kérdésre adott válaszomban, hogy mióta vagyok ebben a vallásban. Sosem voltam megkeresztelve, de mikor a blogokra találtam, már fél éve kereszteletlen hírnök voltam. Viszont egyáltalán nem aktív, ami valamennyire segített a terheket ledobni. Először akkor találkoztam ezzel a vallással, mikor anyu nagyon kiborult, még kicsi voltam. Azt mondta, hogy soha ne legyen semmi közöm ehhez, mert ezek az emberek szörnyűek. El sem tudtam képzelni, hogy miért mondhatja ezeket az én mindig kedves anyukám, de mikor nagyobb lettem, megtudtam, hogy az unokanővére belekerült ebbe a vallásba és született egy kisbabájuk a házasságában. A baba besárgult és már mindent megtettek a kórházban, tényleg rengeteg ideig próbálkoztak, de nem tudtak segíteni rajta sehogy, a sárgaság nem múlt el. Egyetlen megoldást találtak, a vérátömlesztést, amit a vallásra hivatkozva a szülők nem engedtek. A baba meghalt a kórházban. Úgy tudom, hogy ezek után az unokanővére és a férje elhagyta ezt a vallást, de ez már nem hozta vissza az elvesztett kicsijüket. Ebből tanulnom kellett volna, de érzelmileg nem igazán hagyott bennem nyomot, mert én elég kicsi voltam ahhoz, hogy ne emlékezzek anyu rokonára, és szerintem fel sem fogtam, hogy mi történt. Ráadásul utána már nem is láttam őket, mert anyu hallani sem akart róluk soha többé.

Aztán betoppant az életembe a férjem. Tudta, hogy mennyire hiszek és ő is hitt Istenben, de tanúként nevelkedett, az egész családjában rengeteg volt a vén, sőt, mind a két nagyapja is az volt, az egyik tiszteletbeli vénként halt meg. Mégis, rengeteg kétség gyötörte és szabadulni akart ettől az egésztől, de amíg otthon lakott, a szülei hatalmas nyomást helyeztek rá. Én valamiért nyitottan álltam az egészhez, engem érdekelt minden, amit ő tud vagy tudni vélt és én még nem tudtam. Sosem terveztem, hogy belépek ebbe a vallásba és ő pedig megígérte, hogy megvéd ettől az egésztől. Viszont a szülőknek be kellett mutatnia, hiszen én lettem a menyasszonya.

Első személyes élmények

Az első törés bennem a bemutatásnál történt. Az anyukája azt vágta a fejemhez, hogy én leszek majd az, aki megöli a fiát. 20 évesen még elég naivan néztem a világra és egyszerűen megrémített, hogy akár lehet valami igaz a szavaiban, mivel úgy tettek, mintha ismernék a Biblia minden szavát, azé a könyvét, amiben én is hittem. Egyfolytában csak az járt a fejemben, hogy nem akarom, hogy a férjemnek bármi baja is essen miattam. Viszolyogtam ettől a vallástól, szörnyen erőszakosnak éreztem, de annyira elhatalmasodott rajtam a félelem, hogy minél jobban érdeklődni kezdtem, hátha megismerek valamit a könyvből, ami majd megcáfolja anyósomat és megnyugtat engem. De a nagy áttörés nem jött el, és én nem tudtam megnyugodni. Adtam időt magamnak, hiszen ilyen kegyetlen istenkép nem volt szerves része az életemnek, sőt, minden, amit Istenről gondoltam szöges ellentétben állt azzal, amit anyósoméktól hallottam. Pont, mikor sikerült volna megnyugodnom, megtudtam, hogy miattam a férjemet ki fogják zárni a vallásából, ami neki annyit jelentett, hogy el fogja veszíteni az egész családját. Pánikba estem, nem akartam, hogy majd mikor öregek leszünk, az jusson eszébe, ha visszagondol az életére, hogy én tettem tönkre a családját. Kerestem a módját, hogyan hozhatnám ezt helyre, mit tehetnék a családjáért, de a szemükben egy világi liba voltam. Nem érdekelte őket, hogy a párom volt az első barátom 19 évesen (sportoló voltam, nem sok időm volt a fiúkra), én a szemükben egy tisztességtelen kis senki voltam. De mégis, ők azok, akik felnevelték azt a csodás embert, akihez hozzá akartam menni. Kihúztam a páromból, hogy mit kellene tennem, hogy kicsit megenyhüljenek a családtagjai, mint kiderült, hogy ha érdeklődnék, akkor sokkal jobb lenne a helyzet. Azt le kell szögezni, hogy ő nem akarta, hogy ebbe belemenjek, de szegény nagyon sokat szenvedett, nem volt jó sehogy sem. Megbeszéltük, hogy összeházasodunk és hozzájuk költözünk. Mondanom sem kell, életünk legrosszabb döntése volt, de így legalább egy kicsi időt nyertünk, hogy megbékéljenek.

Életem legnyomorultabb 2,5 éve

Át kellett tanulni a Mit tanít valójában a Biblia? című könyvet. Sok dologban egyet értettem, de sokban nem. Első látásra nagyon olyan érzésem volt, mintha a könyv írója le akarta volna nyomni a torkomon a véleményét. Mintha ő akarta volna irányítani a gondolataimat. Egyáltalán nem tetszett, főleg az a rész, mikor az egyenlőség két fél között megszűnik és a férj a minden, a nő neve pedig csend. Lehet ezt sokféle körítéssel tálalni és sok oldalról körbemagyarázni, de attól nem lesz szebb, ez így van leírva. A kiválasztottságérzet, a "csak mi vagyunk a legjobbak, mindenki más egy nagy nulla, azok fűvel-fával lefekszenek; csak mi vagyunk az igaz vallás és ezért más vallásokban megtaláljuk a szálkát, hogy önigazolást nyerjünk; a nincs jogunk ítélkezni az élet felett, így nincs vér (amivel ugye már alá is írták a halálos ítéletet)", ezek mind olyan dolgok voltak, amiknél az igazságérzetem kiáltott legbelül, hogy ez így nem helyes. Legszívesebb sírtam volna, de attól a helyzet nem oldódott volna meg. Így nem sírtam sokáig, hanem ezt a hangot mélyen magamba temettem, amíg végül többé már nem kiáltott... Teltek a napok, és én egyre megalázottabban éreztem magam. Közben mindenki felé mutattam, hogy boldog vagyok, de rengeteget veszekedtünk a férjemmel, pedig szerettük egymást de nem építhettünk ki egy jó kommunikációs csatornát, mert minden döntésünket figyelték és kommentelték, hiszen én nem lehettem vele egyenrangú. Sok dolgot először el sem hitt a férjem, miket mond nekem az anyukája és miket művel, rettentő érzés volt neki két tűz között és sok dologban én is hibáztam mert nem mondtam el időben, hiszen ki akarná a kedvese előtt besározni az anyukáját? Végül már odáig jutottunk, hogy terhesen ordibáltak velem a szülei, én pedig begörcsöltem és kórházba kerültem, mert idő előtt beindult miattuk a szülés. Rettegtem, hogy mi lesz a babánkkal, a házasságunkkal, a közös életünkkel amit még el sem tudtunk kezdeni, de lassan véget is ér majd, mert ezt nem bírom tovább. Egyikünk sem bírta. Akkor már rendszeres volt a veszekedés a családja és közöttünk, kereste a módot a férjem is, hogyan mehetnénk el onnan minél hamarabb. Az volt az a pont, ahol már sírtam éjszakákon keresztül, hogy legyen végre vége ennek az egésznek. Nem akartam már élni sem, de ott volt a pocakomban a babám, akit nekem kellett megvédenem.

A szülés után sem javult a helyzet, pedig azt hittem, hogy fog. Pár hét után már vinni kellett gyülekezetbe a kislányunk, pedig jobb lett volna, ha otthon lehetünk még, meghitten, hármacskán. Az összes szabadidőnk arra ment rá, hogy tanulmányozzuk az őrtornyot, mert milyen dolog már az, hogy ott vagyunk, de nem szólunk hozzá? Ha maradt valamennyi időnk, azt szolgálattal kellett tölteni, hiszen az, hogy kisbabád van nem kifogás arra, hogy miért nem tudtál órajelentést leadni. Egyre kevesebbet akartunk menni, mindig találtunk valami kifogást, hogy most miért nem jó, de mindig hallottuk, ahogy a konyhában rólunk beszélnek ilyenkor. Nagyon megalázó volt, de már kezdtük megszokni. Hiába álltunk ki magunkért, vagy a férjem értünk, sosem változott semmi, csak pár nap erejéig. Egyre többször éreztem azt, hogy hülyének néznek, mert mi az, hogy van érettségim, nyelvvizsgám, minek akarnék én még tanulni, tiszta hülye vagyok, hogy nem megyek közmunkásnak vagy gyárba 3 műszakba dolgozni. Minden egyes eredményemet, amiért megküzdöttem és 100%-os volt, lesajnálták velem együtt. Most is ezt gondolják. Emlékünnep alkalmával a babánk nagyon lázas volt és szóltam, hogy mi biztos nem megyünk. Erre az volt a válasz, hogyan is gondolom ezt, nekünk csak ez az egy ünnepünk van. Szégyenkezve és dühösen mentem be a szobába sírva a kislányomhoz, aki szintén sírt a láztól. Együtt sírtunk, mert nem sok mindent tehettünk volna még. A házasságunk ott tartott, hogy ha nem tudunk elköltözni, akkor én nem leszek ezt képes tovább csinálni, nem bírom már tovább és hazamegyek a babával anyuékhoz még akkor is, ha nincs elég hely. A férjem mindenhova jelentkezett, de nem kapott új, jobban fizető állást, amivel külön mehettünk volna, és már nem is nevettünk együtt, nem töltöttünk együtt időt, nem tudtunk rendesen beszélgetni sem. Semmi közünk nem volt ahhoz az énünkhöz, amibe a másik beleszeretett.

Ekkor jött az áttörés, mert 2,5 év után kapott egy állásajánlatot vezető pozícióban, 300 km-re attól a helytől, ami az otthonunk kellett volna legyen, de a rémálmunk volt. Boldogan vetettük bele magunkat és először tapasztaltuk meg, milyen is a nyugalom. Élt még bennünk a meg fogunk halni mondat, így elmentünk itt is a helyi gyülekezetbe, de mivel itt azt csinálhattam, amit akartam, megtaláltam a neten az ex-tanú oldalakat. Először úgy éreztem, hogy meg kell védenem azt, amire tanítottak és amiben eddig hittem (még saját magam is elhittem, hogy hiszek ebben az egészben). Viszont ahogy egyre több dolog után utána néztem, egyre nagyobb kövek estek le a szívemről. Több év után végre újra megszólalt az a kis hangocska bennem, hogy ez így nem helyes. Megálltam egy pillanatra és próbáltam a halál miatti félelmemen felülkerekedni és higgadtan gondolkodni. A kislányomra néztem és azon gondolkodtam, hogy ez az az élet, amit neki szánok? Ilyennek akarom majd látni, ha felnő? Meg akarom majd fosztani az álmaitól azért, hogy tökéletes tanú legyen, aki minden szabadidejét a vallására fordítja? És közben mi van, ha lerombolom azt, aki lehetne? Mi eldobtunk mindent a családi béke érdekében: a barátainkat, a kapcsolatainkat, az álmainkat, a belső hitünket, mindezt egy vallásért. Megrémített a gondolat, hogy mire lennék képes, ha ebben a vallásban maradok tovább. Ezt a félelmet még ma is érzem a gyomromban. Vajon mit tettem volna, ha a kislányunknak vérre van szüksége? Olyan lettem volna, mint anyu unokanővére és hagytam volna meghalni, vagy a szeretetem felülkerekedett volna és megmentem az életét? Az első gondolatra görcsbe rándul a gyomrom, ez talán soha nem is fog elmúlni.

Elkezdtük építeni a saját életünk és rájöttünk közben, hogy soha nem is veszekedtünk semmin, csak a család miatt. Elkezdett újra elvinni randizni, elkezdtünk mosolyogni, együtt szórakozni, újra kiépíteni azt a valamit, ami már nem volt meg. Vagyis ott volt bennünk mélyen és tudtuk is, most pedig végre lehetőségünk adódott mindent helyreállítani. Van szabadidőnk, amit együtt tölthetünk, van szabadidőnk, amit a kicsivel tölthetünk és újra lettek álmaink, amit kergethetünk. A kedvesem nagyon ügyesen dolgozik, elismerik a munkahelyén és azóta még magasabb pozícióba rakták. Én újra elkezdtem sportolni (előtte sportoló voltam de a terhesség alatt elhíztam, hiszen "milyen szörnyű dolog, ha nem eszek kettő helyett - idézet") és nagy álmom vált valóra, mikor felvettek az ELTE-re, hogy folytathassam  tanulmányaimat. A kislányunk angol szakos oviba jár, gyönyörű és okos, alig bírok betelni vele. Anyósomékkal a kapcsolatot megszépítette a távolság. Teljesen máshogy állnak hozzánk és egyre több szervezeti szabályt szegnek meg. Talán bűntudatuk van, talán rájöttek valamire, nem tudom. Szeretném azt remélni, hogy Bogyókánk nem emlékszik semmire, ami kicsi korában történt de azt látom, hogy nem maradt nyomtalan az az időszak, mert az anyósomat nem szereti annyira, mint az anyukámat, pedig mind a ketten ugyanannyira szeretik őt - ezt őszintén mondhatom.

---------------------------------------------- 

Így visszatekintve mindketten mindent máshogy csinálnánk, de akkor sok dolgot nem tanultunk volna meg és nem adhatnánk át a kislányunknak. A férjem két tűz között ingázott végig és az egész addigi életét kellett eldobnia, ami iszonyúan embert próbáló. Igyekeztem őt kihagyni ebből a bejegyzésből, hiszen nem igazán szeret erre visszaemlékezni, de nem tudtam mindenhol ügyesen megoldani ezt. Én is eldobtam mindent, hogy lehessen a kicsinknek nagymamája és az apukája ne veszítse el a családját, de máshogy sült el a dolog. Viszont azt még ezek után is elmondhatjuk, hogy mindig igyekeztünk a helyzethez viszonyítva a  legjobb döntéseket meghozni. Rossz belegondolni, hogy a vallás, amit én komolyan szektának nevezek, mikre kényszeríti az embereket, családokat és mit hoz ki a szülőkből a gyermekük "védelmében".

A történetem nem érzelmi ráhatásnak vagy valami ilyesminek szánom, csupán őszintén le szerettem volna írni, hogy milyen is egy tanú élete még akkor is, ha azt hiszi, hogy boldog. Hiszen az elején mi is azt hittük, hogy boldogok vagyunk. Már tudom, hogy ha valamit nem gondolok helyesnek, nem fogom azt mondani, hogy biztos neked van igazad. Megtanultam kiállni önmagamért és azt mondani, hogy nem, ez nem lehet helyes, ha másoknak fájdalmat okoz. Egy idő után minden átértékelődik, nekünk sem volt már egyáltalán fontos a család meg a béke meg semmi. Csak nyugalmat akartunk. Egyetlen életünk van, ez az egy esélyünk van, hogy boldogok legyünk itt és most, nem a halál után, amiről gondolunk valamit aztán vagy úgy van, vagy nem.

A történetemből két tanulságot vonnék le így magamban: az egyik, hogy sohasem szabad becsapnunk önmagunkat. A második pedig, hogy ha mindig mások érdekeit nézzük, végül elveszítünk mindent, ami nekünk fontos. Néha fel kell állítani egy fontossági sorrendet, és nem lehetsz mindig te az utolsó helyen a saját életedben.  Én ezeket a nehezebb úton tanultam meg, életem végéig viselni fogom a tettem következményét. Remélem te nem esel ebbe a hibába.                 

Tőlem most egy teljesen idegen téma jön, nem is igazán köthető a blog irányvonalához, de valamilyen szinten érinteni fogom a Bibliát (vagy legalább megpróbálom, de ennek a bejegyzésnek elsősorban nem a Biblia a főszereplője, hanem mi, emberek). Ezt a posztot egy egész kellemetlenre sikerült vitám szülte egy vérbeli kereszténnyel. 

A férfi és a női kapcsolatok. Első sorban a Tanúknál - de úgy általánosságban a többi vallásról és mélyen vallásos emberekről is - elmondható, hogy nem futó kalandokat keresnek, hanem komoly kapcsolatot. Igyekeznek olyan tulajdonságokat kifejleszteni, amik hasznukra lehetnek majd a jövőbeli közös életükben, amivel majd segíthetik, támogathatják, építhetik a másik felet. És ez talán így is van jól. Viszont az már teljesen egyéni kérdés - kellene, hogy legyen - hogy milyen tulajdonságokat vágyunk a másikban megtalálni. Mi mutathat utat? #A Biblia? #A lelkiismeretünk? #Az érzelmeink? #A józan eszünk? Talán egyik sem, vagy ez mind így együtt, ezt Nekünk kellene eldöntenünk, de ahogy egyre több embert megismerek, egyre jobban látom, hogy ez a kérdés dogmatizálva lett. Lehet, hogy nagyobb részük csak azért mer negatívan nyilatkozni, vagy ilyen súlyos kijelentéseket megengedni magának, mert az interneten könnyebb súlyosabb dolgokkal dobálózni, hiszen arcunkat nem kell a véleményünkhöz csatolni. Tisztában vagyok azzal, hogy ez is benne lehet a pakliban, de mégis, inkább leírom a konkrét problémát.

A közös család alapításánál mindig fontos, hogy tisztában legyünk azzal, a másiknak mit is jelent pontosan a család fogalma. A legtöbb embernek a szülőket és a gyerekeket, viszont vannak kivételek, olyan nők is, akik nem szeretnének gyermeket. Ezen persze sokan felháborodnak, és olyan érveket hoznak fel, ami egy jóérzésű embernek igenis kinyitja a bicskát a zsebében, és akkor még nagyon illedelmesen fogalmaztam. Az első dolog, amit ezzel kapcsolatban le szeretnék írni, hogy minden egyénnek joga van eldönteni, hogy hogyan is szeretné leélni az életét. Ebbe az is beletartozik, hogy tervez-e vállalni a jövőben gyermeket, vagy sem. És ezt a döntését - teljesen mindegy, hogy mitől indíttatva hozta meg - semmi jogunk kritizálni vagy elítélni. Az olyan "érvek", hogy benne igenis ott kell lennie, vagy kihalt az anyai ösztön, nem érv, nem mindenki szereti a kutyákat, macskákat, nem mindenki akar doktor lenni és nem mindenki képzeli el úgy az életét, mint anyuka vagy apuka. Ezt el kell fogadnunk függetlenül attól, hogy egyetértünk-e vele és ha tényleg keresztényien szeretnénk kezelni a helyzetet, akkor ne mondjunk olyat, amit nem szeretnénk másoktól magunkra mondva hallani.

Második nagyon fontos dolog, amikor valaki meg akarja mondani, hogy a nőknek már pedig ez a dolguk, szüljenek és vezessék a háztartást. Ezzel semmi gond nincs, már ha lesz olyan buta valaki, hogy egy ilyen ember felesége lesz, aki felhatalmazva érzi magát arra, hogy egy másik személy életét irányítsa. Ez esetben áldásom kapcsolatukra. Ám az nem állja meg a helyét - főleg a mai világban, de igazából sosem lett volna szabad hagyni neki létjogosultságot - hogy egy férfi beleszóljon egy nő életébe. Még akkor sem, ha a Biblia által érzi magát felhatalmazottnak. Mindenki a saját élete felett rendelkezik, a saját döntéseit senkitől sem szabad elvenni, ez olyan elemi dolog, amit MINDENKINEK tudnia kellene! Mégsem így van.  

Harmadjára pedig szeretném, ha ezt megértenék, akikre vonatkozik, hogy attól mert azt mondják, hogy a nőknek ez van a génjeikbe kódolva, ők a gyermekneveléstől és a szüléstől teljesednek ki, az mélyen nézzen magába, legyen ez férfi vagy nő. Persze, hogy van ilyen nő, és ez így teljesen rendben is van, hiszen mindenki más, olyan sokrétűek vagyunk! Azonban hiba általánosítani, hiszen nem lehet mindenki tipikus anya, ahogy nem minden férfi vágyik az apaságra. Meg kell értenünk, hogy attól, hogy mi valamiről véleményt alkottunk, vagy nekünk valami kézenfekvően logikus, attól lehet az még a világ legnagyobb marhasága. Általánosítani és mindenkire ráhúzni ugyanazt a köpenyt, hatalmas ostobaság mert egyszerűen nem vagyunk egyformák. Az anyukákat, akik azt írják, hogy csakis ez az élet értelme, és milyen alávaló, aki hagyja a népességet fogyni és nem teljesíti anyai kötelességeit, rettentően kegyetlennek tartok. Nekem is van egy gyönyörű kicsi lányom, imádom minden porcikáját, de pont ezért, mint anya teljesen megértem, ha valaki nem akar keresztül menni a terhességen és a szülésen. Pont mi vagyunk azok, akik a legjobban tudják, hogy mennyire hatalmas fájdalommal és küszködéssel jár az egész, és a kilenc hónap meg a szülés még csak a kezdet. Igenis nehéz gyereket nevelni, munkát találni, ellensúlyozni az iskola, óvoda negatív hatását - itt az értékrendbeli eltérésre, vagy a társaktól összeszedett rossz szokásokra gondolok - és házi tündért is játszani egy időben. Nem vagyok képes felfogni, hogy mindezek ellenére hogyan aggatnánk rá valakire ekkora felelősséget, aki ezt nem szeretné? Hiszen nekünk, akik tudatosan szerették volna a babát és készültek a nehézségekre, még nekünk is hatalmas problémákat tudnak jelenteni egy-egy rosszul sikerült délután, mikor magunkat is alig tudjuk elviselni. Nincs jogunk valaki olyasvalakinek mondani, hogy tegye ugyanezt, aki nem érez rá késztetést. Nekünk kellene megérteni, hiszen az igaz, hogy egy gyerek szeretetét nem lehet hasonlítani semmihez, ám azt is tudjuk, hogy nem mindenki számára jelenti ezt az önmegvalósítást, nem mindenkinek jelent akkora érzelmi löketet, mint nekünk.  

Összességében hogyan is kellene kezelni az ilyen kis "különc" nőket vagy férfiakat? Először is ez már az a kor, amikor nem csak akkor számít egy nő értéknek, ha sok gyermeket nevelt. A nőknek ugyanúgy lehetnek céljai, tervei, karrieri álmai, amiket el tud érni kemény munkával. És nem mindenki tudja magát elképzelni anyaként, sőt, van olyan nő, aki viszolyog a gyerekektől. És ez baj? Nem! Mert nem mindenkinek kell ugyanazon az úton végigmennie. Ne felejtsük el, ahogy folyton új világosság jön, úgy a mostani véleményünk sem biztos, hogy később nem tűnik akár még nekünk is butaságnak. Ha vitatkozni szeretnénk, először is meg kell értenünk a másik mire gondolt, mielőtt válaszolunk, mert amúgy nem közelebb kerülünk a probléma megoldásához, hanem csak a saját igazunkat fogjuk ismételgetni, amire egy idő után már senki nem lesz kíváncsi. És igen, ehhez tényleg sok türelem kell és lehet, hogy változni fog az a mód, ahogy a világra tekintünk, ám ezzel nem biztos, hogy kevesebbek leszünk, sőt, sokkal többet nyerhetünk.    

Köszönöm, ha elolvastad és természetesen amiket írtam, az vonatkozik a gyermeket nem vállaló férfiakra is, csupán mivel nő vagyok, női oldalról tudtam megközelíteni a témát. Ha valaki bármi sértőt talált az írásomban, nem volt szándékos, csupán véleményt szerettem volna kifejezni.  

Ebben a bejegyzésben egy evolúcióval foglalkozó írást szeretnék kivesézni, amit az Őrtorony Társulat adott ki. Előre leszögezem, hogy ennyi értelmetlen zagyvaság után belefáradtam, hogy kedveskedve-kíméletesen írjak róla, mert az általuk hirdetett erkölcsösség és a ferdítés mögött észrevehető szándék teljesen ellent mond egymásnak. Szóval aki nem akarja elolvasni, itt még vissza lehet fordulni.

Tehát az érvelés ebben a cikkben kb. ilyen szintű:

Aki szeretné elolvasni a cikket, amiről írok, az az Érveljünk könyv 98. oldalán megtalálja Evolúció címszó alatt. A teljesség igénye nélkül fogok számomra fontos mozzanatokat kiemelni, amik mellett egyszerűen nem tudtam elmenni. Most került elém ez a könyv egy érvelési vita kapcsán és felháborított. Nem az a nagyobb baj, hogy félre akarják vezetni az embereket (manapság a média is előszeretettel teszi ezt meg), hanem az a baj, hogy olyan témában teszik ezt, aminek más forrásból meg sem engedik a vizsgálatát. Egy olyan lehetőségtől fosztják meg az embereket, ami segítségével sokkal jobban láthatnák az élővilág összefüggéseit. Nekem van olyan tárgyam az egyetemen, hogy az élet fejlődéstörténete, ezért tudtam kiszűrni a sok sületlenséget, de akinek nincs, az nagyon könnyen el is hiheti, ami ide le van írva. És ez a legszörnyűbb benne. 

Szeretném egyből a meghatározásával kezdeni. Azt írják, hogy az evolúció az, amikor "élő szervezet élettelen anyagokból jön létre". Ezt a mondatot egyszerűen megfoghatnánk és úgy, ahogy van át is húzhatnánk fekete filccel. Evolúció az élet fejlődésével foglalkozik, nem a keletkezésével, hiszen fejlődés csupán a már meglévő élőlényekben mehet végbe. Ebbe beletartozik az adaptív szétterjedés, a fajok keletkezése (nem az életé!), genetikai sokszínűség, mutációk szerepe (erre még vissza fogok térni, ez a gondolat fontos!) az evolúcióban és még sok egyéb. De ami a legfontosabb, nem foglalkozik az élet keletkezésével, az inkább a kémiai evolúcióhoz tudnám sorolni, ott is inkább a szerves molekulákkal kezdhetnénk, amiről már írtam. Már az első mondat is netto hazugság, sajnos erre jobb vagy szebb szót nem találtam, sajnálom, és a többi rész is bővelkedik ilyen finomságokban.

A második cím alatti tudományos módszer leírása meglepően jó volt. Már kezdtem egy kicsit megnyugodni, hogy csak én feltételeztem rosszat és túl kemény voltam, de jön rögtön az első bekezdés végén a manipulatív kérdés, hogy vajon tényleg így csinálják a tudósok az evolúció kérdésében? És nem ez az első, sem az utolsó ilyen stílusú kérdés. Bizonyítéknak egy Robert Jastrow nevű csillagászt idéznek, akinek a beidézett véleménye egyezik az Őrtoronyéval. Első kérdésem: #Mit keres egy csillagász egy biológiai cikkben? Én is tanulok csillagászatot, és teljesen komolyan kijelenthetem, hogy még csak érinteni sem érintjük a biológiát, pláne nem az élet fejlődését, nem hogy az evolúciót! Ilyen témában egy csillagász véleményét kikérni kb. olyan, mintha fájna a bokám és a fogorvoshoz mennék el vele. Ugye, milyen jó ötlet? :D Aztán vettem a fáradtságot és rákerestem neten a csillagász barátunkra, mert furcsa volt látni, hogy egy tudós egyet ért egy világtól elhatárolódott és tudósok több éves kutatómunkáját semmi néző ú.n. "vallással". Kiderült, hogy elvakultan vallásos volt, ahogy a legtöbb idézett tudós is ebben az irományban, nagy részük pedig kreacionisták voltak.

Második észrevételem: igazuk van, hogy cikkeket jelölnek meg forrásként, mert ezt már én is tudom, hogy az evolúciót nem a tankönyvekben kell keresni (Gabi is mondta anno :) ), mert ez egy ennél sokkal bonyolultabb dolog, szakcikkekben találhatom meg a válaszaimat. És sok házit is sikerült belőlük leadnom, és ami biztos, hogy a komoly szakcikkeknél több szempontot kell figyelembe venni, ebből két szempont: a szóhasználat és a keletkezési idő. Sajnos ezt az "érvelést" eleve nem lehet komolyan venni, mert olyan szavakat, mint amiket ebben használnak soha nem használna egyetlen komoly, a témával foglalkozó személy sem. Kezdjük az evolucionista szóval. Ilyen szó nem létezik, ezt a kreacionisták találták ki és használják aktívan egymás között. Másrészt az idézett források bőven a nyolcvanas évekből, vagy még korábbról származnak. #Tényleg ezek lennének a legfrissebb kutatási eredményeink? Szerintem értitek, mire szeretnék rávilágítani.

Harmadik egészen nagy problémám a szövegbeli logikai képtelenségek. Csak egyet szeretnék kiemelni közülük, ez az első bekezdésben található, miszerint Isten nem teremthetett evolúció segítségével, majd később azt próbálják elmondani, hogy de, ez mégis így volt (prekambriumi okfejtésnél). Ebben nem vagyok biztos, de én úgy tudom, hogy az élőlények váza egy jó ideig nem alakult ki, és a fent említett korszak pont egy ilyen korszak volt. Váz nélkül pedig elég nehéz lenne bármilyen bizonyítékot találni, hiszen általában a váz az, ami megmarad az utókornak. De nyugodtan javítsatok ki, ha tévedek, előfordulhat :D

Azt is állítja, hogy a művészeknek különféle módszerekkel elő kellett állítaniuk valótlan szőrös, furcsa élőlényeket (utalva itt evolúciós őseinkre). Szeretném nektem bemásolni, hogy hogyan is működik egy ilyen leképezés:

Felmerülhet kérdésként, hogy mennyire pontos egy ilyen arcrekonstrukció. Nyilvánvalóan még a szobrászi arcrekonstrukció készítésnek is megvannak a korlátai. Így például a tápláltsági állapot nem mondható meg a koponyából, vagyis nem tudni, hogy a rekonstrukció alanya jó húsban volt-e vagy esetleg szikárabb felépítéssel rendelkezett? Ilyenkor a rekonstrukció készítője az átlagos tápláltsági állapotot alapul véve formázza meg az arcot. [...] A pontosság és hitelesség ellenőrzésére azon igazságügyi személyazonosítási, illetve bűnügyi esetek kapcsán van lehetőség, melyeknél lehetőség nyílt a koponya alapján rekonstruált arc fényképpel vagy egyéb hiteles ábrázolással való összehasonlítására. Ezek az esetek azt mutatják, hogy a szakszerűen rekonstruált arc, ha nem is mutat minden apró részletében száz százalékos egyezést az eredetivel, de ahhoz a felismerhetőség határán belül hasonló. Ezért kijelenthető, hogy az arcrekonstrukció készítése, bár módszere részben művészet, mert igénybe veszi a szobrászi tudást és formaérzéket, alapvetően mégis egzakt, tudományos alapokon nyugvó módszer. Alkalmas arra, hogy a koponyák alapján újra megelevenedhessen előttünk a múltban élt emberek arca...

Mutációkról pedig elmondták, hogy mennyire káros, nem lehet az evolúció, az életfejlődés spontán nyersanyaga. Nos, a mutáció az örökítő anyag spontán, maradandó megváltozása, amelynek során új genetikai tulajdonság keletkezik. Magyarul akár a háziasítás is lehet mutáció, hiszen vadon élő állatokat képzünk emberbaráttá:

 

A háziasítás folyamata

Öszvérek 

Állatok korai háziasításának lehetséges módjai: (1) a vadállatok egy-egy csoportjának foglyul ejtése, körülzárása, elkerítése és/vagy (2)a fiatal állatok befogása és felnevelése lehetnek. Az utóbbi módszer ma is hatékony, bár megjegyzendő, hogy a vadállatok újszülötteinek felnevelése nem mindig jelent háziállatot. Ehhez a faji viselkedés megváltozása, a szelídülési hajlam, a szelídség tartós kialakulása és átörökítése is szükséges.

[....]

A háziasításban meghatározó jelentősége van a mesterséges szelekciónak. A szelekció alanyául szolgáló genetikai változatosságot főként a mutációk hozzák létre, de szerepet kaphat ebben a hibridizáció és a genetikai manipuláció is.

Majd rámegy az Érveljünk! könyv az evolúció kormeghatározási módszereire, közülük kiragadva a maradványokat és több embertől ismét idézeteket olvashatunk, hogy ez mennyire megtévesztő és nem hiteles. Az egyik, akit kiragadtak, az Carl Sagan volt, akitől azt a mondatát idézték, hogy "A kövületek bizonyítéka összeegyeztethető a nagy Teremtő elméletével". Szerencse, hogy megadták a könyvét és az oldal számát is, mert ki lehetett keresni a google booksban és ha egy-két oldallal visszaolvasunk, akkor láthatjuk, hogy egyáltalán nem ezt akarta kifejezni, pont, hogy szembeállítja ezt az elméletet a Darwin és Wallance által mutatott természetes kiválasztódással. A többi idézetre már nem megyek rá, legtöbbjük pont ugyan így van beillesztve: kiragadva a kontextusból, nem törődve a mondanivaló valódi tartalmával. És ezek a csúsztatások egy magát magas erkölcsi mércékkel rendelkezőnek mondó szervezet számára nem megengedhetőek. Akárki is írta ezeket, nem tiszteli sem a kutatók szándékát és mondanivalóját, munkáját, sem az embereket, akikkel ilyen féligazságokat és csúsztatásokat akar elhitetni, sem saját magát, hogy ne ilyen silány művet adjon ki a kezei közül.

Nagyon sajnálom, ha esetleg valakit ezzel megbántottam, nem állt szándékomban, csupán szerettem volna rávilágítani, hogy olyan emberek szájába akarja az Őrtorony beadni a saját dogmáit, akik már nincsenek közöttünk, hogy megvédhessék magukat. Ha bármiben tévedtem, vagy elírtam, vagy a link nem működik, vagy csak véleményed van, szívesen olvasom a kommentben :)           

Sokszor olvastam már ezt a kérdést, és szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Bármilyen fajta emberrel találkozunk, akinek nincs konkrét Isten-képe vagy magát ateistának vallja, az az első kérdése, hogy ha Isten mindenható, akkor miért nem segít? 

Szerintem ez nem ilyen egyszerű és nem lenne szabad a problémákat csupán egy ilyen egyszerű kérdésbe belezsúfolni, mert nem állja meg a helyét. Úgy érzem, hogy a helyes kérdés inkább így hangzana: #Ha Istennek van hatalma mindenek felett, akkor miért nem avatkozik közbe? 

Olyan helyzetbe kerültem egy-két emberrel a nyaralásom alatt, hogy erre választ kellett adnom és ez elgondolkodtatott. Még most is rágom magam rajta. Szerintem első sorban pár dolgot rosszul értettünk meg a Bibliából. De ez csak az én szerény véleményem, tényleg. 

Az első érv, amivel találkoztam: #Ha Isten tényleg mindenható, akkor már az előtt tudta volna, hogy Sátán mit tervez, mielőtt Évát megkísértette. Igaza van, a mai keresztény dogmák fényében tényleg így kellett volna történnie. Tudjuk, hogy a Teremtő mindenható, hiszen le van írva a Bibliában, ahogy az is, hogy látja a gondolatainkat. #De vajon folyamatosan olvassa is őket? Mikor Jézus a földön járt, látta a farizeusok gondolatait, de nem olvasta őket állandóan, csak amikor szükségét érezte. Mivel Jézus azt mondta, hogy aki látta őt, az látta az Atyját is, így arra tudok következtetni, hogy Isten is valahogy így van vele. Tudom, hogy sokaknak ez a gondolkodásmód nagyon is ellenszenves, mert akkor összetörik a kép, amit a Teremtő mindenhatóságáról alkottak, de ha mélyebben belegondolunk: mint ahogy Jézus sem azzal töltötte az idejét, hogy folyton az emberek fejében matat, így Isten még inkább tiszteletben tartja a mi kis személyes magánterünket, nem? Ő egy szülő szerepét tölti be az életünkben a Biblia szerint. Mi is tiszteletben tartjuk a gyermekünk magánszféráját, akkor miért várunk mást égi Atyánktól? Ráadásul megbízott az angyalaiban, boldogsággal töltötte el, hogy megteremtett mindent, semmi oka nem volt kételkedni. Én legalábbis erre jutottam.

Más még, amit felhoznak: #Akkor miért nem vigyáz ránk most is? Ennek is van egy hosszú története. Mikor megtörtént a baj és az első emberpár kiűzetett a Paradicsomból, Ő akkor is mellettük maradt. Megáldotta Ábelt és keze munkáját, majd vezette Izrael népét. Mindig mellettük volt, atyáskodott felettük, ám mint ahogy mi sem fogjuk a gyermekeink kezét, úgy ő sem atyáskodhat felettünk örökké, egyszer az emberiségnek is fel kell nőnie, ezt is be kellett látnom. Sokszor gondolkodtam azon is, hogy #Miért nem előzi meg a rosszat? Miért nem segíti azokat, akik mi (az emberek) szegénységbe juttattunk, miért nem oldja meg azokat a gondokat, amiket mi okoztunk? Azt hiszem pont azért, amiért mi sem tartjuk a hátunkat, ha a gyermekeink hatalmas bajt okoznak. Ha bajt okoznak, azt nekik kell helyrehozniuk. Megtehetnénk, hogy mi oldjuk meg helyettük a problémákat, de akkor mégis mit tanulnának? Legközelebb ugyanazt a hibát követnék el és ugyanúgy nem tudnák, hogy kellene helyre hozni. Csak még mélyebbre süllyedne minden. Ráadásul én azt tapasztaltam, hogy aki kér, annak ad is, akár szegény, akár hajléktalan. Másrészt ha a gyermekünk gördeszkázni akar, akkor engedjük. Tudjuk, hogy még fiatal hozzá és azt is, hogy nagyon meg fogja ütni magát. Mégis vajon fogni fogjuk végig a kezét? Nem. Hagyjuk, hogy ő élvezze ki a gördeszkázást, ő üsse meg magát és ő álljon fel. Ha nekünk megadta a döntés jogát, miért venné el azt? Ez egy nagyon kényes téma, de ha csak egy picit is belegondolunk, mi lett annak az eredménye, hogy ha bármikor is beleavatkozott Ő, vagy a Fia az emberek életébe? Amint csodát tett Isten, az emberek utána már csak akkor hittek benne, ha újra tett valamit. Nagyon gyorsan ellene fordultak és ha nem volt velük látványosan (mint pl. a tűzoszlop), akkor már el is hagyták, amint volt rá lehetőségük. #Mit tettek a fiával, aki megoldotta az emberek gondját? Aki tanította és gyógyította az embereket? Azok fordultak ellene, akiken segített éjjel-nappal. Ha most is beleszólnának az emberek életébe, mi változna? Talán hinnénk Benne addig, amíg a csodáját látjuk? Aztán elkönyvelnénk, hogy megőrültünk, vagy csak a tudomány játszadozott velünk? Vagy idegenek látogatása volt az egész? Változott ma annyit az emberiség, hogy elfogadja Őt annak, aki? És miért várjuk, hogy utánunk takarítson? Hogy azt, amit mi szúrtunk el, Ő hozza helyre? Nem azért vagyunk itt a földön, hogy segítsünk egymáson?

#Miért dobta oda a fiát? Én nem érzem, hogy odadobta volna. Eredetileg is azért küldte el csakis a zsidókhoz, mert ők voltak a kiválasztott népe, nekik kellett volna elvinnie a megváltás hírét, hogy elközeledett az Isten Országa, ezzel feloldva őket az állatáldozatok alól. De a zsidók nem hittek benne/neki és feláldozták. Nem Isten akarta ezt és Jézus sem azért jött, hogy mindenképp mártír legyen belőle. Ám tudta, hogy mi lesz a következménye, ha nem fogadják el a zsidók az üzenetét és vállalta ezt. Én itt nem szívtelen áldozatról olvastam, hanem egy felkínált esélyről, hogy fogadják el a jó hírt, a felszabadítás hírét az izraeliták. Én sehol nem olvastam odadobott áldozatról, de nyugodtan írjátok meg, ha ti ezt máshogy olvastátok :)

Védeni biztos, hogy megvéd minket és megadja azt is, amit kérünk. Az életemben azt tapasztalom, hogy csak kérnem kell, és egyből meg is kapom, amit kérek. Nincsenek a házban sem összetört üvegek, sem semmi paranormális, mint néhány nem hívő ember lakásában (hívő alatt nem a vallásosságot értem), nem jöttek az UFO-k (Orion barátja történetére gondolok, JJ Fórumán) és semmi furcsaság. Ha valami miatt megijedünk, hogy most mi lesz, mindig akkor jön a segítség, mikor kell. Ennél többet nem tudom, hogy kérhetek-e :) Azt nem szeretném, hogy csak Rá támaszkodni, az én életemben én szeretném elérni az eredményeket :)

Én összegezve úgy látom az eddigi ismereteim alapján, hogy a legnagyobb erőt kaptunk Istentől, az pedig a szabad akarat, hogy mi magunk hozhassuk meg a döntéseinket. És bölcsességet is kaptunk, hogy tudjunk jól dönteni. Azt is gondolom, hogy nem szabad elvárni másoktól, hogy helyrehozzák azt, amit mi rontottunk el, hiszen azért csakis minket terhel a felelősség. Olyan emberektől szoktam ilyen kérdéseket kapni, akik általában egyszer sem voltak önkéntesek sehol, nem próbáltak meg segíteni senkin, így viszont nem várhatják el, hogy majd egy csettintésre jön valaki, aki helyrehozza azt, amit mi elszúrtunk. Abban egyetértek velük, hogy nem ők találták ki ezt a társadalmi berendezkedést és nem is ők vették el a fedelet a fejük felől a szegényeknek, viszont mivel ők is ennek a társadalomnak a tagja és élvezik az előnyeit, úgy ki kell venniük a részét a hátrányok kezeléséből is. De ez persze megint csak egy magánvélemény :) Ilyen is volt a kis nyaralásomban :)         

Mielőtt belekezdenénk a bizonyításba, már bajban vagyunk, mert Istennek, mint olyannak, nincs egyetemes meghatározása. Ha az utcán megállítanánk tíz embert és megkérdeznénk, mit gondolnak, mi/ki Isten, tíz féle választ kapnánk. Isten mindenkinek mást jelent, amit a környezetéből, a saját kutatásaiból kapott eredmények és a saját személyiségük határoz meg. De összeszedtem pár érdekes dolgot, amit szeretnék veletek megosztani.

Isten létezésére egyesek szerint maga a Biblia a bizonyíték. Azonban ez nem állja meg mindenki szemében a helyét, mivel az a kritika érte, hogy a szent könyvet az írói a hitük alapján írták meg, ezért nem tekinthető bizonyítéknak.

Felvetettek egy 3-kérdéses problémát is. A Biblia azt tanítja, hogy Isten mindenható, mindentudó, tökéletes. Tehát ha mindenható lenne, akkor tudnia kell teremteni egy olyan sziklát, amit ő sem bír felemelni. Ha tud ilyet teremteni, akkor létre tud hozni egy olyan feladatot, amit Ő maga sem képes elvégezni, tehát nem mindenható. Az, hogy mindentudó, ez a tulájdonsága ellentmond az első tulajdonságának. Ha mindenható, fel tud tenni egy olyan kérdést, amire nem tud válaszolni, tahát nem mindentudó. Ha nem tud feltenni ilyen kérdést, akkor pedig nem mindenható. Ha pedig tökéletes, akkor hiányzik belőle minden hiba. Ha hiányzik belőle valami, akkor viszont nem tökéletes.

Ezzel nekem több problémám is van, de megyek szépen sorban. Az első az, hogy a fogalmak nem mindenki számára jelentik ugyanazt (pl. a tökéletesség a keresztények számára pont a hibák/bűnök hiányát jelenti), és ez alapján a megállapítás már nem állja meg a helyét. Mielőtt ezt leírták, le kellett volna tisztázni, hogy kinek mit jelentenek a fogalmak. Másrészt nagyon sok logikai tévedés is van számomra ebben a szövegben. Vegyük mondjuk az első feltételezést. Mivel feltételezzük, hogy Isten mindenható, így az erejét a végtelenségig lehet fokozni. Ha mindenható, akkor a szikla súlyát is a végtelenségig kellene fokozni, és ez a mérőszám az emberi értelemen kívül esik. Nem lehet rá válaszolni, mivel a kérdés egyáltalán nem eldönthető.

Másik elterjedt nézőpont szerint Isten azért nem létezik, mert logikailag felesleges a létezése, hiszen nélküle is képesek vagyunk értelmezni a körülöttünk lévő világot.  Erre találtam egy nagyon jó idézetet:

Egy dolog irracionalitása nem kérdőjelezi meg a létét, csak leírja az állapotát.

Nietzsche

Egy régen élt filozófus, Anzelm (1033-1109) máig fentmaradó érveket hozott fel a Teremtő létezésére. Nagyon régies és bonyolult a szöveg, ezért ha nem baj, összefoglalom egyetlen mondatban a lényeget: "Ha az ember nem tud elképzelni nagyobb erőt, mint Isten - és csak a balgák nem tudnak - akkor Isten tényleg létezik". Ezzel az a probléma, hogy csak a hívő és majdnem hívő emberekre vonatkozik. Egy ateista számára létezik sokkal nagyobb és pusztítőbb erő is, mint a Teremtő ereje vagy haragja esetleg.

A tudósok között is felmerült olyan gondolat is, hogy a szervezetünk, de még a bolygónk és a naprendszerünk is olyan bonyolult és precíz működésre képes, ami csak tudatos tervezés eredménye lehet. Egy kutatócsoport, élén Jack Szostak biológussal azon dolgoznak, hogy létrehozzanak egy magát sokszorozó RNS molekulát és nagyon sok esélyük van, hogy élettelenből élőt alkossanak - ha már meg nem tették azóta. #Felmerül a kérdés bennem, hogy ha egy apró molekulához (persze ne képzeljük azt, hogy egyszerű lenne egy ilyet kivitelezni) ennyire alapos tervezés kellett ennyi okos tudóssal, akkor maga a világegyetem nem igényelt-e legalább ugyanennyit? (A molekulák és a sejt közötti evolúciós fejlődési hézagot még mindig nem sikerült kitöltenem, de amint tudomást szerzek valmilyen szakirodalomban megjelent cikkről, mindenképpen leírom)

#Egyáltalán kell-e bizonyítani Isten létét? Ehhez mindenképp meg kell vizsgálnunk a Bibliát. #Látta-e valaha ember Istent? Én nem találtam benne ilyet, még Mózesnek is eltakarta az arcát, mikor elvonult előtte, hogy ne essen baja. Ha ti találtatok ilyet a Bibliában, akkor megírjátok? Tehát nem mondhatjuk, hogy tudjuk, hogy van Isten, hiszen sosem láttuk. Azt mondjuk ehelyett, hogy hiszünk benne. A hit nem ténymegállapítás, hiszen sokszor nélkülöz mindenféle logikát - ez majd egy másik téma lesz -, és csak az állításokat kell bizonyítanunk. Ráadásul a mai tudásunk szerint lehetetlen lenne bizonyítani a létezését, mivel mindenható, és egy szabályokra épülő rendszerrel (az összes tudományág szinte ilyen) nem összeegyeztethető.

Ebben a posztban senki hitét nem szerettem volna lerombolni vagy építeni, csupán összeszedtem a filozófiai és egy apró tudományos hozzáállást a kérdéshez. A filozófia képviselőivel ellentétben a tudomány már egy ideje rájött, hogy ahhoz, hogy Isten létét tudományosan bizonyítani tudjuk, először magát Istent kellene tudományosan definiálnunk.        

A napokban kaptam az egyik barátomtól egy tesztet, amit szeretnék megosztani veletek. Ez a teszt abban segít, hogy el tudjuk dönteni, az a csoport, amelyikbe épp belépni készülünk, valójában tényleg vallásról vagy az általuk megadott témáról szól, vagy szekta vonásokkal bír? Az emberek általában szeretnek valahova tartozni, ez az érzés sokakat boldogsággal tölt el. Ám a mai világ rengeteg csapdát tartogat számunkra, és léteznek olyan csoportok, amik egyaránt károsak a szellemi és fizikai egészségünkre is.

A tesznél válaszolni kell a kérdésekre, vagyis ki kell húzni, ami az újonnan megismert csoportra nem igaz. Ha csak egy kérdésre is kihúzatlan marad, akkor felmerül a gyanú, hogy egy szektával állsz szemben, ám minél több kérdés marad a lapon, annál megalapozottabb a gyanú... 

1. Már a csoporttal történt első találkozás egy új világszemléletet nyitott meg. (Kulcsélmény)

2. A csoport által a világról alkotott kép elképesztően egyszerű, minden problémát tényleg megmagyaráz. 

3. Amit eddig sikertelenül kerestél, mindazt megtalálod náluk. 

4. Olyan Mestere/Vezetője/Atyja/Guruja/Előgondozója van a csoportnak, akit gyakran Istenként tisztelnek, és aki - egyedüliként - az örök igazság birtokában van. 

5. A világ a katasztrófa felé sodródik és csak a közösség tagjai tudják, hogyan lehet megmenteni. 

6. A csoport képezi az elitet/kiválasztottakat, az emberiség többi része beteg/elveszett, ha nem csatlakozik hozzájuk ezáltal megmentve magukat. 

7. Elutasítja a megalapozott tudományt, egyedüli "igaz tudomány" - nak csak a csoport tanításait fogadja el. 

8. Nem fogadja el a "racionális gondolkodást", a józan észt, a saját akaratot, véleményt vagy az okoskodást. Mindezeket sátáninak, rossznak, sötétnek tekinti.

9. A "kívülállók" kritikáját, elutasítását annak bizonyítékaként látja, hogy mégis igaza van a csoportnak.

10. "Igazi" családként vagy közösségként jellemzi magát.

11. Azt akarja a csoport, hogy minden "régi" kapcsolataiddal (család, lakóközösség, barátok) szakíts, nehogy akadályozzanak a "fejlődésben".

12. A rajtuk kívüli világtól a következők által is elhatárolják magukat:

• ruházat
• táplálkozási előírások
• saját "csoportbeszéd"
• az emberek közötti kapcsolatok szabályozása

13. A megmenekülés egyedüli módját a szabályok szigorú követésében, vagy az "abszolút fegyelmezettség" - ben látják.

14. Előírják a szexuális viselkedés szabályait is, pl.:

• a vezetés szervezi a kapcsolat felvételét, vagy
• a csoportos szexet, vagy
• az egyszerű tagok teljes önmegtartóztatását.

15. Egész nap egy percre sem maradsz egyedül, mivel a csoport egyik tagja mindig veled van. 

16. A társaság teljes idejét feladatok elvégzésével tölti, pl.:

• könyvek és újságok eladásával
• új tagok toborzásával
• tanfolyamok végzésével
• meditációkkal

17. Amennyiben kételkedsz, nem jelentkezik az ígért siker, vagy ha nem gyógyulsz meg, te magad vagy a hibás, amiért nem adtál bele mindent, merthogy nem is hiszel benne eléggé.

18. Lehetőség szerint azonnal/ma kell a csoport tagjává válnod!

19. Alig van arra lehetőség, hogy nyuogdtan képet alkothass a csoportról: nem szükséges átgondolni, elmélkedni, ellenőrizni, hanem tapasztalni kell: "ugyanis ezt nem lehet elmagyarázni, gyere azonnal a központunkba és csináld velünk".

Remélem lesz, akinek segít majd felismerni, hogy kik is keresték meg és milyen szándékkal. Ami nagyon fontos szerintem, hogy nem szabad megígérni semmit, aláírni végképp nem és nem szabad fizetni gyógyulásért, tisztító kúráért vagy tanfolyamért. Különösen vigyázni kell a szcientológusok 200 kérdésből álló "Oxford-teszt" - jével! Legyen a környezetedben barát, családtag és minden részletet beszélj meg velük! A gyanakvás és az odafigyelés, óvatosság teljesen egészséges és nagyon sok helyzetben tud segíteni nekünk, hogy ne essünk bele ilyen szervezetek csapdáiba.

Ha mégis egy ilyen csoport tagja vagy, de szeretnél kilépni, a csoport természetétől függően (hajlamosak-e az erőszakra) kérhetsz segítséget az alábbi lehetőségek egyikén, ami a te esetedben a legjobb.

• Országos Rendőrkapitányság Bűnmegelőzési osztály 1139 Budapest, Teve utca 4-6. Tel: 1/443-5060
• Lelkisegély telefonszolgálat: Lelki elsősegély telefonszolgálat: 116-123. Mobilról és vezetékes telefonról egyaránt ingyenes.
• Caritas Lelkisegély telefonszolgálat: 06-80-505-503 Este 6-tól reggel 6-ig, vezetékesről hívható, ingyenes.
• Kék vonal (gyermek- és ifjúsági telefonszolgálat): 116-111 Éjjel-nappal, vezetékesről hívható, ingyenes.
• De ami a legfontosabb: legyen melletted valaki, akiben bízol és tud segíteni (ha gyerek vagy, mindenképpen legyen melletted egy felnőtt!). A családoddal mindenképp beszélj, ám ha ők is beleestek ebbe a csapdába, akkor mindenképp külső segítségre lesz szükséged!
• Ha pedig túl vagy rajta és szeretnég kiírni magadból, akkor egy fórumon is megteheted: http://fmaroon.uw.hu/ 

Az özönvíz az egyik legemlékezetesebb története a Bibliának, mert itt fordult elő először, hogy szinte teljesen kipusztult a föld. A Bibliában ez az 1Mózes 7 részében olvasható. 

Azonban pár kérdés felmerült ezzel kapcsolatban sokakban. #Ha csak Noé és családja élte túl, akkor hogy lehet, hogy szinte minden nép hittörténetében szerepel? #Hogy lehet az, hogy régebbi írásokban is szerepel, mint a Biblia? 

Az özönvíz (mítosza) először a sumér, töredékesen fennmaradt táblán olvasható, ami i.e. 17. századból származik. Az első részében az emberek és állatok teremtéséről van szó, majd az első városok alapításáról. Egy hiányzó szakasz után az istenek úgy döntenek, hogy az emberiséget özönvízzel pusztítják el. Enki figyelmezteti Ziuszudrát, aki hajót épít.

Időrendi sorrendben ezután jön a zsidó özönvíz, ahol Isten eldönti, hogy a föld gonoszsága miatt elpusztítja az embereket, ám Noé és családja jó életet éltek, így őket megkíméli. Bárkát kell építeniük, hogy túléljék a pusztítást.

#Csak ennyi özönvíz-történet létezik? Én személy szerint csak ennyit ismertem, de olvasgattam kicsit, és találtam még más népeknél is. A görögöknél az özönvíz előtti aranykornak Zeusz vetett véget, mert Pelaszgosz király megsértette az őt, mivel egy kisfiút áldozott fel neki. Az istenek tiltották az emberáldozatot, így Zeusz büntetésül farkassá változtatta Pelaszgoszt. Ezután meglátogatta Pelaszgosz ötven fiát, akik saját testvérüket, Nüktimoszt főzték meg neki. Zeusz haragra gerjedt és özönvizet bocsátott a földre.

Indiai mitológiában Masztja, Visnu isten első megtestesülése volt, aki szintén az emberiség aranykorában jelenik meg; ő parancsolja meg, hogy építsenek hajót, ahova a föld élőlényei menekülhetnek. Az özönvíz után pedig az emberek újra benépesítik a földet.

Kínai történetekben a folyók áradása okozta az árvizet, amit aztán a tengerek fejeztek be, amikor azok is túláradtak. Egy férfi feleségével, három fiával és három lányával együtt megmenekült. A kinai emberek hiszik, hogy minden egyes kínai ezeknek az embereknek a leszármazottjai. 

A Hawaii-szigetek történetében a világ teremtése után az emberek annyira elvetemedtek, hogy Kane, az istenük elhatározta, hogy elpusztítja földet. De úgy döntött, hogy egy igaz embernek és a családjának megengedi, hogy megmeneküljenek haragjától. Ők olyan hatalmas csónakot építettek, amelyen ház állt. Aztán megjött az eső és a víz emelkedett, az óceánok egybefolytak és az emberiség kipusztult. Csak a bárka lakói élték túl a katasztrófát. Végül Kane leapasztotta a vizet és utasította az igaz embert és családját, hogy újra népesítsék be a földet.

Nagyon érdekes számomra, hogy mennyi nép és kultúra története feldolgozza a bibliai vízözönt. Én eddig azt hittem, hogy ez volt az első mű, ami tartalmazza a történetet, de tévedtem. Az viszont biztos, hogy volt özönvíz, mert a sumérok régi városaiban találtak erre utaló nyomokat. Hogy miért nem a Biblia az első mű, ami erről ír, azt nem tudom, nem is fogok tudni minden kérdést megválaszolni, de nagyon érdekesnek találtam a témát. Semmiképp sem szeretném hitelteleníteni a Bibliát, nincs ilyen célom, csak írok a témáról és próbálom a tudománnyal is összevetni.

Alexander Tollman, egy ausztrál geológus is foglalkozott a kérdéssel. Adódott lehetősége megvizsgálni a Fekete-tenger térségét, és úgy gondlta, hogy szilárd bizonyítékokat talált a vízözön létezésére. Áradásra talált bizonyítékot, hiszen szerinte akkoriban a Fekete-tenger egy zárt, édes vízű tó volt. Felvetette a kérdést, hogy akkora lehetett az áradás, hogy annyira beleégett az ott élő emberek tudatába, hogy később innen ihletődött a sumér Gilgamesz-eposz, és azután a Biblia vízözöne? Felállított egy elméletet, miszerint kilenc és félezer évvel ezelőtt egy óriási üstökös hét darabra szakadva csapódott bele a bolygónkba - valamennyi darabja az óceánba hullhatott. Ez elsöprő, több km magas hullámokat korbácsolhatott, amelyek 100-150 kilómeteres óránkénti sebességgel tartottak a part felé. Szerinte ez az esemény éghetett bele az emberek tudatába, hiszen az erről írt történetek máig élnek nagyon sok kultúrában. Azonban persze mint minden elméletnek, ennek is vannak kritikusai. Az egyikük szerint ez az elmélet lehetetlen, hiszen a nagy méretű meteorok becsapódásának koszaka már akkor véget ért, mielőtt emberek jelentek volna meg a földön.    

Nagyon sok oldalról, nagyon sok ember próbálta már megközelíteni ezt a kérdést és választ találni rá, de nincs annyi és olyan kézzel fogható bizonyíték, ami alapján bármit, minden kétséget kizáróan kijelenthetnénk. Annyit tudunk, hogy egyszer volt egy hatalmas áradás, hiszen erre vannak bizonyítékok, de hogy milyen méretű, miért történt és meddig tartott, erre máig nem tudunk válaszolni.  

Lengyelországban szörnyű a helyzet. Új törvényjavaslatot nyújtottak be az abortusz eljárással kapcsolatban, amiről gondolom már hallottatok. Erről szeretnék írni pár sort én is. 

Ezt a törvényjavaslatot persze szintén féfriak hozták, hiszen ki is tudhatná, mi a legjobb egy nőnek, mint a férfi?! Igen, ez gúny volt, és lenne még pár keresetlen szavam, ami nyomdafestéket nem tűr, de megpróbálom tintát tűrő módon leírni a véleményem. 

Szóval Lengyelországban a Római Katolikus Püspöki kar nyomására előterjesztettek egy törvényjavaslatot (a püspökök itt szembementek a Pápával, hiszen ilyesmit nem rendelt el a vallási vezető sem most, sem régen). Eddig is Európában ott volt a legszigorúbban szabályozva az abortusz eljárás, amit meg lehet érteni, hiszen mégis hatalmas etikai problémákat és kérdéseket vet fel ez az eljárás. A probléma ott kezdődik, hogy akkor is be akarják tiltani az abortuszt, ha az anya életét veszélyezteti! Ami annyit jelent, hogy ha elhal a magzat, vagy méhen kívüli a terhesség, a nőgyógyász szakorvos akkor sem tehet semmit az anya életéért! Szerintetek ez így helyes? Szerintem ez olyan, mintha engedélyt kapnának az orvosok, hogy a műtőasztalon gyilkolhassanak. Ráadásul ez a törvény a fogamzásgátló szerekre és az esemény utáni tablettára is kiterjedne, tehát még ennyire sem lehetne kapni, és ott eddig sem igazán árulhattak ilyesmiket a gyógyszertárak a püspökök nyomására.

Egyes orvosok nem hajlandóak végrehajtani a beavatkozást lelkiismeretükre hivatkozva és szerintem ebben nincs is semmi kivetnivaló, hiszen ők az élet védelmére esküdnek fel, és az orvosi esküben benne is van, hogy nem adnak anyának magzatelhajtó vizet. Ám aki esetleg segíteni szeretne egy halott magzatot hordó anyának, az több éves letöltendő szabadságvesztésre számíthat.  

Ha abortuszról beszélünk, szerintem először is nem szabad úgy gondolkodnunk, hogy csak fekete, vagy csak fehér. Meg kell értenünk, hogy léteznek árnyalatok is. Első sorban nem szabadna úgy kezelni egy nőt, mint egy tárgyat. Egy nő is felnőtt polgár, akit megillet az a jog, hogy saját maga rendelkezzen a teste fölött. Ha ezt a jogot elveszik tőle, akkor megfosztják a szabad akaratától és Istent játszanak felette. #De milyen jogokkal bír egy magzat? Mindenképpen az élethez való jogot én ide sorolnám. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem a magzat is egy picike élet és teljesen egyet értek abban, hogy ne lehessen csak úgy elvetetni egy ilyen apró kis csodát. Az én hangom nem ezekért az esetekért szól, hanem azokért, ahol hatalmas problémák merülnek fel a terhességgel kapcsolatban.

Szeretnék elmesélni valamit a saját példámon keresztül. Mikor először állapotos lettem, nagyon boldogok voltunk, mert fél évet vártunk a babára esküvő után, mire végre sikerült. Aztán a második hónapban gondok merültek fel, elkezdtem vérezni. Egyből rohantunk a kórházba, hogy mi ez, és kiderült, hogy a baba az életéért küzd. Ekkor merült fel először bennünk, hogy ha majd később is lenne ilyen gond és választani kell, akkor én azt mondtam, hogy egyértelműen a kicsi életét válassza a férjem. Ő viszont azt mondta, hogy szó sem lehet róla. A kicsi még nem élt, nincs öntudata, nincsenek emlékei, én viszont éltem, vannak emlékeim, vannak, akikkel egy életet együtt töltöttem és ezeket hagynám magam után. Felelősséggel tartozom azokért, akiket szeretek és nem dobhatom el az életem ilyen könnyen. Aztán persze a gondok súlyosbodtak és rá egy hétre el is vesztettük az első manócskánkat, meghalt. Viszont gondok adódtak, mert a vetélés nem volt teljes, magyarul nem az egész magzat távozott a szervezetemből és műteni kellett. A papíron hivatalosan abortusz volt ráírva, és csak alá volt írva, hogy befelyezetlen vetélés. Ha az orvosok akkor nem műtenek meg, mérgezésben halok meg lassan, fájdalmasan. És most a lengyel nők ugyan ezzel a problémával néznek szembe, csak lehet, hogy nekik nem lesz segítségük.

#Miért írtam ezt most le? Szerencsére nem Magyarországon történik ez, de nem kizárt, hogy ide is el fog érni ez a sötét középkori hullám. Úgy tűnik, hogy visszafejlődünk és nem előre lépünk. Az élet védelme mellett meg kellene értenünk, hogy nem vehetjük el a szabad akaratot senkitől. Egy döntés nem csak jó, vagy rossz, egy döntés mögött akkora súlyú fájdalmak állhatnak, amiket nem képesek mások megérteni, csak az, aki éppen abban a helyzetben van. Ha végre eljutunk odáig, hogy egymás felett uralkodás helyett hagyunk mindenkit dönteni és hagyjuk, hogy vállalja érte a felelősséget, akkor végre teszünk egy lépést előre, egy jobb élet felé.

Az emberek reakciója, amikor a templomban felolvasták a püspöki levelet az abortusz-törvényről.

Nők és férfiak egyaránt elhagyták a templomot.

Sokat gondolkodtam, hogy az erre járó Tanúk ha benéznek ide, egyből ki is lépnek, ha hűek a szervezet tanításához, hiszen tiltja a tanításuktól eltérően vélekedő blogok látogatását még akkor is, ha az írója nem kiközösített. Maradt a kérdés, hogy #akkor hogyan szólíthatom meg őket? Ha csak az én véleményemet olvassák, azt el is vethetik, éppen ezért kitaláltam, hogy jó lenne olyan kérdéseket összegyűjteni, amik elgondolkodtatják és kutatásra sarkallják a tagokat. Ilyesmire gondoltam:

• Hogy lehet a Biblia kanonizálása Istentől ihletett, mikor ugyan azon a zsinaton mondták ki a Szentháromság tételét is?
• Hogy uralkodhat Jézus, mikor a Jelenések 20:1-5 leírja, hogy csak Sátán leláncolása után kezdheti meg 1000 éves uralmát?

Azt hiszem így lehetne a legjobban segíteni az embereken, de persze tévedhetek is :) De mégis, ha eszetekbe jut valamilyen elgondolkodtató kérdés, akkor vagy itt kommentbe írjátok meg, vagy esetleg küldhettek privát üzit is, mindig válaszolok :) Akárhogy is teszitek, előre is köszönöm szépen mindenkinek, aki időt áldoz erre!